Egy téli estén hazaérkezve nem tudtam ellenállni a puha hótakaró csábításának és belevetettem magam a hóba. Mint nagyra nőtt gyermek, úgy rajzoltam testemmel angyalkát ebbe a hófehér csodába. …S csak hullottak rám a pelyhek: “Isten hieroglifái”…

S én hagytam… Pár percre – belezuhanva a hóba, s kizuhanva ebből a földi létből – végtelen béke töltött el. Legszívesebben bele aludtam volna magam ebbe a pihe-puha, Istenadta takaróba. Ott és akkor, egy rövidke pillanatra összeért az Ég és a Föld – bennem is… És sírtam… – Megtisztított a Hó Tündére… (Mert én még harminc évesen is hiszek a tündérekben.)

Aztán rájöttem, ha én itt és most elalszom, akkor reggelre én is hótakaró leszek. Így hát – a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, havasan, kisírt szemmel – bementem a mi kis házikónkba, mert vártak már rám…  Otthon… Meg sem próbáltam letagadni mi minden történt pár perc leforgása alatt az udvaron, másnap pedig már együtt angyalkáztunk.

Mert néha kell “a dér, a tél, a hóvihar, s a zúzmara, a zordfényű palást, hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.” (Reményik Sándor)