Kezdte édesapám esténként a mesét. Minden este, mindig ugyanazt, sohasem ugyanúgy. 

Azóta felnőttünk, lediplomáztunk, s mára hármónk közül már senki nem emlékszik a mese végére, elhomályosult. Csak arra emlékszem, hogy soha nem akart véget érni… Ez a mi végtelen történetünk, bennünk él, ezt is Tőled kaptam-kaptuk, mint annyi mindent, amit már nem volt idő megköszönni. Most  próbálom itt, ezeken az oldalakon továbbszőni, toldozgatni, foltozgatni ezt a végeláthatatlan mesét, amit ma már az élet ír: unokáid súgnak, s lehet, hogy Te is, odaföntről…

A kályha meleg szobából nyitott ablaknál nézek ki a télbe. Hirtelen arcon csap a betóduló levegő tisztasága – a szunnyadó élet lehellete. Te is alszol, régóta – hófehér dunnák alatt… 

Apám! Nem nehéz ez a súly? A föld, a hó, ez a vég nélküli takaró? 

Igen, tudom: “Ne sírj, hisz ez csak játék!” – mindig ezt mondtad.  Nem sírok… 

Valahonnan a távolból harangszó hallatszik…