Természetesen a férjemnek is átküldtem a már-majdnem-elfeledett blog linkjét és vártam a reakciókat.

Elolvastad? – kérdeztem tényleg kíváncsian tapétavakarás közben. (Szeretem ha véleményt nyílvánít az írásaimról és ezeket a történeteket tényleg mindketten régen olvastuk.)

Igen. – válaszolta röviden.

És tetszettek? Melyiket olvastad? – kérdeztem ismét, egyre türelmetlenebbé válva.

Igen, tetszett. A teleset olvastam, de elsírtam magam és nem olvastam tovább. Az még Magyarországon volt, más volt… – mondta és hallgatott.

Igen, Magyarországon volt. De az is a mi életünk volt, a történetünk része. És szép volt, nehézségekkel teli, de szép. Most is szép csak már máshol íródik tovább. És együtt írjuk.

Kérdem én:

Szégyen, ha hiányzik a tavaszi barka csiklandós érintése, s a tavaszi virágok illata? Szégyen, ha hiányzik a forró nyár, a Balaton langymeleg hulláma, a Badacsony lapos tetője, édesanyád megyes rétese, s az érett ropogós cseresznye? Szégyen ha hiányoznak a színes őszi falevelek, a must, a dércsípte sütőtök íze a szánkból, s az éppen álmodni térő erdő illata? A dér, a zúzmara, s a téli hóesés?  A séták ezekben a természet alkotta illatokban? Szégyen, ha fáj, hogy eljöttél?

Nem gondolom. Ez a világ egyik legszomorúbb dolga:

Amikor az angol esőben a gyermekeiddel azt énekled, hogy “Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára…” És akkor megkérdezi az egyikük: “Anya, kicsoda az a Kossuth Lajos?” És elmondod nekik és emlékezni fognak rá. (Arra, hogy kicsoda is volt már nem biztos, de arra, hogy az ő kalapjára esett és mindig ezt énekeltük mikor reggelenként iskolába menet esett az eső, arra bizonyosan.) És talán majd valamikor, ők is együtt fogják énekelni az unokáinkkal a szitáló esőben…

…és nem baj, ha fáj, ha közben kicsordul az a könnycsepp. Az a dolga.