Ebben az országban az emberek mosolyognak. Ha munkába menet találkozol számodra addig ismeretlen emberekkel, a második napon már megjegyzik az arcod, s harmadikon  – észre sem veszed – máris köszönőviszonyba kerülsz velük. A negyedik napon pedig következik az a titokzatos “How are you?” amiről tudva levő, hogy egy egyszerű udvariassági formula és tulajdonképpen nem érdekli őket a valódi hogylétünk. Viszont mindezt olyan gyorsan tudják elmondani, hogy mire ténylegesen felocsúdnánk a köszöntés és kérdés okozta sokkból, máris hallótávolságon kívül kerül beszélgetőpartnerünk.  És mosolyognak, RÁD mosolyognak. Éppen ezért az egyik első leckénk itt Angliában: megtanulni újra nevetni.

Az óráimat nevetésből pedig Gergő fiamtól veszem. Igazából, nem veszem. Ő adja nekem. Spontán és önzetlenül. Ugyanis egy este – nem is olyan rég – felém fordult az ágyban és azt mondta: “- Give me a smile!”

“Tessék?” – kérdeztem, nem értettem hirtelen mit mond. Igazából az is meglepett, hogy angolul szól hozzám.

“Give me a smile!” – ismételte, s nagy gesztenye szemeivel rám mosolygott. S az a két gödröcske ott, azon a kicsi arcon elmélyült, de csak éppen annyira, hogy jókedvre derítsen bárkit, aki ránéz. Megértettem. S persze, hogy adtam egy nevetést. Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni?

Azóta Misi is beállt Gergő mellé “nevetéstanárnak” és ő is kéri a napi mosolyt. Már a mosolygás technikáját is megmutatták.

“Anya, így!” – néznek rám nagy barna szemeikkel és máris kivillantják a fogsoraikat.