Először is megjegyezném, hogy néha elképedek, milyen kifejezéseket használ az én pici lányom, aki nemrég kezdett egyáltalán beszélni! És nem azért, mert nem foglalkoztunk vele, épp ellenkezőleg. Tudják nagyon jól a gyermekek, hogy mikor lesik minden mozdulatukat. Éppen ezért akár azt is mondhatta volna nekem, hogy anya, te egy gondolatolvasó vagy! De nem ezt mondta.

Másodszor pedig: IGAZA VAN! Az édesanyák szuperhősök! 

Négy gyermek édesanyjaként tudnék mesélni a két 2 hónapos pici fiúnkkal rendszeresen átvirrasztott éjszakákról. Mikor az embernek fia reggel fél hatkor kerül ágyba a két nagyobbacska lány, pedig már ébredezne. Amikor a reggeli öltözködés ezeken, a borongós reggeleken már kész hadüzenet. „Anya, nem veszek fel harisnyát!” És Dorka nem érti, hogy ősz van és hűvös, és nincs többé pörgős szoknya, addig, míg ismét itt nem lesz a NYÁR. És jön a reggeli, aztán az „Anya, kérem a kakaóm!”, később – épp mikor a két legkisebbel foglalkoznék – „Anya, pisilnem kell!”, „Anya, kész vagyok!”. Én is kislányom, gondolom magamban. De tényleg és őszintén. És még csak délelőtt 11 óra van. Ilyenkor Panka lányunk – ő most másfél éves – pihen egy picit és a fiúk is elcsendesednek. Nem, Dóri nem: „Anya, nem akarok aludni”. A közös játéknak persze nyomai vannak: mindenütt könyvek hevernek. Szétszórt műanyag tálak és fakanalak: „Anya, kérek fakanalat!” és már jön Panka is, mert ő is tortát szeretne sütni Apának. Virágföld minden mennyiségben; építőkockák; színes ceruzák, amiket természetesen rúzsnak használnak a lányok:„Anya, most nő vagyok?”- kérdi a nagyobbik. Retikülök, mivel Dorka a fél kilences busszal utazott a mamához Keszthelyre és még sorolhatnám. 

Most akkor főzök, összepakolok és ébredés után, ismét kezdődik a játék. Persze csak ebéd után: „Anya, én nem eszem!”. Ilyenkor egyre inkább fogy az ember türelme. Főként mikor meglátja, hogy gyermeke megint az ágy tetején ugrabugrál a délelőtti „baleset” ellenére. Rájuk kiabálok mire Dorka lányom, odasúgja kishúgának „Panni, gyere te is sírjál!”. Színészkedésből jeles! Esetleg egy kis délutáni séta a szőlőhegy felé, ha az idő is engedi. A gyerekek bírják, csak az anyjuk fáradt, mint az a kis paci. Este vacsi, fürdetés, még egy kis házimunka is, amire nap közben tényleg nem jut idő. 

Persze vannak napok, mikor emberbőrbe bújva türelmetlen vagyok és rosszkedvű, a lányok pedig ezt megérezve egész nap rosszalkodnak és várják a reakciómat: „Anya, ne kiabálj Velem!”. És napok múlnak el úgy, hogy fanyar voltam, mint a kökény. Legszívesebben néha sírva fakadnék. És nem tudom hogy honnan, és hogyan, de egyszer csak ismét erőt érzek magamban. Valahol, az Anyák testének-lelkének legmélyén olyan tűz lakozik, amely soha nem alszik ki. Olyan, mint egy fuvallat: egyszer csak ott van és élhetsz vele. És élni kell vele: „Halljátok tündérkék! Isten angyala szólít titeket!”- kiabálná Dóri a lépcső tetejéről. Aztán az esti szopiztatás közben Gergő fiam életében először rám mosolygott, de úgy, mint aki életében először mosolyog. …Értik ezt? 

Igen, azt hiszem, ez élteti azt a tüzet. Tudják, ami a szuperhősöket táplálja?!