Fagyban indultunk, sárban tértünk haza. A téli erdőn vaddisznó túrta csapásokon, tündérek járta ösvényeken keresztül vezetett az utunk. Gergő gurigázott ebben az újraszülető életet védelmező avarban, Misi pedig erősen kapaszkodott a kezemben, nehogy elessen. Mire célunkhoz értünk elfáradtunk. S hogy mi volt a cél? A cél maga a természet volt, hogy most ne csak mi járjunk a természetben így karácsony táján, hanem a természet is járjon bennünk, átjárja a zsigereinket, átlélegezzük egymást, hogy erdő szagúan hajthassuk este álomra a fejünket. Új barátságot szerettünk volna kötni, új társra vágytunk. Már messziről kinéztem egy mohos, kidőlt fatörzset, amire letelepedve madárlátta kekszet lakmároztunk. Aztán elindultunk hazafelé. Keresztül árkon-bokron, s csak mentünk és mentünk. Egy-két lehullott faág vándorbotként, végül támaszt nyújtott számunkra a hazáig vezető úton…

Nem tudom létezik-e tökéletes… De az az éppen abban a pillanatban lehulló falevél… Annak a felreppenő verébcsapatnak a szárnysuhogása… S az az egy-két lehullott faág… Tökéletes volt… 

Azon a délutánon, Valaki gondoskodott Rólunk…